2.fejezet

Sziasztok! Először is, jó olvasást kívánok ehhez a fejezethez is! Remélem tetszeni fog, sokat dolgoztam rajta, lett egy kis hossza. ^^ Megköszönném, ha véleményeket is kaphatnék, komment vagy pontozás formájában, hisz ezekből mindig tanulhatok. Másodszor pedig, a fejezet végén találhatók a megcsillagozott szavak, amik magyarázatra szorulnak. A legfontosabbakat magyaráztam csak meg, bővebben, hogy érthető legyen az adott szövegkörnyezetben. Írnék én hosszasabban is, de most a fejezeten van a lényeg! Jó olvasást~

Köszönöm szépen Kokoro-chan biztatását! :")
_________________________________________________________________________

2.

Miután életem első csókját megkaptam, nem állt le a világ körforgása, miképpen az agyamban a gondolkodás csekély mozzanata is. Az idő futott, rohant őrületes sebességgel tovább, kíméletlenül, nem bevárva engem, még véletlenül sem. Azok a percek, amiket a földre rogyva, száraz szemeimet dörzsölve, könnyeket, vagy bármi-féle érzelem megnyilvánulását várva töltöttem.. nem térültek meg, tényleg elmúltak, nem az időérzékemet vesztettem el. Vártam, vártam és vártam, azzal ámítva magam, hogy talán csak még egy kis idő kell, majdcsak kitörik belőlem, talán hirtelen. De nem. Nem történt meg később sem, egy szem könnycseppet sem ejtettem a poros, száraz földre, nem éreztem semmi különlegeset a vallomás után, a meglepődésen kívül. A szám nem bizsergett már. Ott, a földön ülve, hallgatva a tenger zúgását, mely nem messze mellettem terült el.. Semmi nem történt bennem.
Eldöntöttem, hogy mint sok mindent, ezt is szépen beteszem egy ládába, azt pedig a gondolataim szobájának legmélyebbik zugába tolom, miután jó erősen lekötöztem és még egy "Tilos kinyitni!" feliratot is ragasztottam rá. Úgy érzem, ott van a legjobb helyen, ott kell, hogy porosodjon. Az élet folytatódik, nem ragadhatok le ilyen kis apróságokon, ha egyszer vannak fontosabb dolgaim is! Nem szabad.
Egyik elválás után a másik jött. A fogadóban, hol megvacsoráztunk, el is búcsúztunk, mi, a három jó barát.
Alibaba-kun Leam fővárosa felé tervezett menni, Lemanoba.. én Dél-Leam-be, Katargóba, de az utat sajnos más hajóval kellett megtennem, mint Alibaba-kun. Aladinn pedig.. Szárazföldön indul Magnostadtba. de azt mondta, neki kicsit több időt kell ott töltenie, mint egy évet. De.. a sorsunk már összefonódik - mondta - Így teljesen biztos, bárhol is legyünk, újra találkozunk!
Tudtam, hogy találkozni fogunk, ezért nyugodt szívvel búcsúztam el tőlük. Előre kell néznem, nem hátra. - Ismételgettem, amikor végignéztem, ahogy Alibaba-kun felszáll a hajóra, az pedig szép lassan, komótosan elindul útjára.

Amikor a Sötét Kontinens egy bizonyos városába, Kartagóba értem, a szülőföldemre.. Olyan látvány fogadott, amit még csak el sem tudtam hinni. A nagy semmi. Puszta, egy-két romos lakott területtel. Ott már szinte fel is adtam a reményt, hogy találjak más fanalisziakat.. amikor találkoztam Alibaba rokonaival, Balbaddból, a régi, gonosz és zsarnok királlyal Ahbmaddal, meg a saját bőrét féltő és félénk testvérével, Sahbmaddal, akik nagyon sokat változtak, mióta legutóbb láttam őket. Tudni kell, Ahbmad rabszolgaként akarta eladni egykoron saját népét, csakis a pénzért, azokért az egyszerű papír darabokért. Sahbmad pedig semmit sem tudott bátyja ellen tenni, könyörgő szavakon és segítséget kérésen kívül. Alibaba-san volt az, aki harcolt a zsarnok király ellen, sikeresen! Nem adta fel, akárhányszor is kellett újra kezdenie.. Most pedig ezek az emberek, akikkel mindezt tette, megjavultak, békésebbek lettek, megköszönték neki.. Látszott is rajtuk, hogy ezt a fajta életet jobban élvezik, megtisztultak lelkileg. Ez főleg Ahbmadra értem.
És Alibaba.. Végül is, ő egy ilyen ember, természetétől fogva, ahova megy, mindenkin segíteni akar, amit legtöbbször sikeresen meg is old, még ha megpróbáltatások árán is.
Megtudtam, hogy ők jelenleg a tránok nyelvét kutatják. Sahbmad azt mondta, talán a falu bölcse tud valamit a fanalisziakról, így velük tartottam. Az öreg valóban segített, elmondta, merre találhatom a népemet, - talán - de figyelmeztetett, miszerint ez akár az életembe is kerülhet.
Alibaba-san miatt voltam képes megtenni mégis ezt. Az ő ragyogása, fénye kihatott rám is, megtanított a küzdésre az életért. Történjék bármi, én visszatérek, hisz elég erős vagyok!
A szakadéknál első gondolatom az volt, mintha csak itt érne véget a világ. Komolyan így tűnt. A nagy semmibe néztem, a sötétségbe, a homályba, a talányba, a völgy alját nem is találtam. De biztos voltam benne. Meg kellett tennem. Meg tettem.

Elrugaszkodtam, beleugrottam a semmibe, minden erőmet összeszedve, a hátrányos, zavaró tényezőket - mint a félelem, kétségbeesés, aggódás - lerázva magamról. Zuhantam egy ideig, majd kiengedtem a Fémedényem* láncait, azzal haladtam fokozatosan lefelé. Lejjebb és lejjebb, eleinte türelmesen, hisz egyszer csak véget ér. Az első jó fél órában, vagy még tovább, csupán a célom felé, a nagy semmibe tekintettem. Aztán, amikor már egyre jobban kezdtem fáradni..
És csak lefelé..
Csak lefelé..
A semmibe..
Az időérzékemet teljesen elvesztve megálltam, fölfelé néztem. A sötétség fölöttem is lebegett, pedig semmi sem gátolta a napfényt, nem tudtam mire véljem ezt. Ahogy lassan már a szikla tetejét sem láttam, alattam pedig továbbra is végtelennek tűnő levegő, homály. Nagyot húztam a kulacsomból. Folytattam az utamat, lefelé, meg nem állva. Le fogok érni, ha addig és élek.
De mikor lesz az?
Vége van egyáltalán valaha ennek?
Haladtam valamit a két órával ezelőtti helyzetemből?
Pontosan emlékszem, egy idő után mennyi kétely fogott el. Elkezdett zavarni, hogy nem látok semmit magam alatt. Úgy éreztem, mintha megőrülnék ettől.
Elkezdtem kételkedni, tényleg lefelé tartok-e.
Lehet, hogy is nincs alja?
Rémképeim lettek. Az emlékezetem azon részei villantak be, amelyekre nem szívesen nézek.
Egy vörös hajú kislány kétségbeesetten dörömböl véres, koszos kezecskéivel, az ugyanígy ápolatlan börtön rácsain.. Már, ameddig a számára hatalmas súlyú bilincsek, amik a kis bokába kapaszkodnak engedik. A szeme már véresre ki van sírva, fáj neki a beszéd is, de ő mégis kiabál, mióta csak ide ért.. Segítség..! Segítség..! Valaki.. Amíg csak kis hangja bírja, amíg csak tudja. De semmi nem történik, senki sem segít rajta.. Ott marad, a lánca súlyát ezentúl évekig el kell viselje.
Ha nincs alja..
..akkor a halál földje felé tartok..
Egy kislány fekszik a földön, könnyes szemeit erősen összeszorítva, alig nyöszörögve, míg egy fiú a bakancsával jókorákat üt rá, ahol csak találja. Dögölj meg! Dögölj meg! - hajtogatja hajthatatlanul. - Te értéktelen söpredék! - majd elmondja a lányt mindennek. Olyan szavakat is használ, melyeket a kis leány életében nem hallott. Olyan kíméletlenségeket beszél, amelyeket örökre megjegyez.
Majd egy újjabb kép.
A kislány torka felé egy kard éle közelít vészesen, a kard gazdája pedig másik kezével a nyakának esik. A lány csak fulladozik halkan, próbál nem mocorogni, hogy a kardtól megmeneküljön, kitágult szemekkel néz a fiúra. - Te az én rabszolgám vagy! - kiáltja közel hajolva a lányhoz - Ezt mindig is tartsd észben! - ordítja. A kard éle kíméletlenül megsebzi a lányt, de ez a fiút nem zavarja, folytatja és folytatja a kínzást, amíg csak minden szép, vér vörössé nem válik körülöttük; és őrült szeme gyönyörűséget talál ebben a látványban körültekintve.
- Ne! Félek! - suttogtam. Hiba volt. Azok a képek is hatalmas hibák voltak. Pont, most, a halál szélén nem ilyen emlékeket akartam látni. Nem, egyáltalán nem.
Mondhatni az utolsó láncszem is elszakadt, elkezdtem csak úgy zuhanni, semmi tartással, beletörődötten, fáradtan, minden bánatomat szabadjára engedve az utolsó pillanatra, de nem sokáig tartott ez, máris visszazártam az érzéseimet a palackba, ahol eddig is szépen megvoltak, a jövőben is meglesznek. Meglepetésemre és örömömre ugyanis a szárazföld fogta fel esésemet. Megcsináltam! Sikerült. Leértem.
Itt vagyok, épen, egészségesen, élek.. És lent vagyok! Most már csak annyit kell tennem, hogy a sötétséget átlátom. Utána szabad az út, indulás. Akármi is van előttem, vagy mögöttem, én most már megyek.
Ilyesmi bátorító szavak járhattak fejemben, amit nem bántam a pillanatnyi bizonytalanságom után.
Mögöttem fal, előttem végtelenül nagy tér. Tovább haladhattam.
Elég a tétovázásból. Nem számít milyen messze.. De rohanok, ahogy tudok.
Valami ilyesmik járhattak az eszemben eszeveszett rohanásom közepette.
Mindenki biztatott, hogy menjek.. Nem hagyhattam sem őket, sem magamat cserben.
Talán semmi sem vár rám, viszont.. Addig futok, amíg meg nem találom, hova is tartozom. Ez az, amire vágyom! Muszáj tudnom.. ki is vagyok valójában?
Yunan-sannal ott találkoztam először, a kis kunyhóban, ami a nagy sötétség közepette egyetlen fény forrásként szolgált. Felajánlotta, hogy elvisz a fanalisziak oldalára.. de onnan már többet nem térhettem volna vissza. Itt gondolkodóba estem. Alibaba-sannak és Aladinnak azt ígértem, meglátogatom a népemet, majd jövök haza.. És itt a mondat utolsó felén van a lényeg. A kettő sajnos nem függ össze, mivel ha megtenném, hogy meglátogatom őket.. többé nem találkozhatnék velük.. Többé nem láthatnám a mosolyukat, nem halhatnám a vicces kijelentéseiket, veszekedéseiket.. És Yunan-san mondott még valami nyugtalanítót, az emberiség sorsával kapcsolatban.
Szerettem volna tudni, hova tartozom. S akkor meg is tudtam. A felszínre, Alibaba-san és sok más barátom mellé tartozom, ott a helyem. Nem szeghetem meg az ígéretemet, miszerint újra találkozunk egyszer..
- Nem. Nekem.. vissza kell térnem. - jelentettem ki Yunan-sannak jó idő elteltével.
- Értem. És mi lenne, ha a segédem lennél? - mosolygott rám azzal a lágy, mindent tudó mosolyával, ugyanis ennek az ég kék szemű, hosszú, szőke hajfonatú férfinak gyanúsan angyali vonásai voltak.
- Hát.. Egy évem van.. - nézegettem a teás csészét, amiből már kiittam a finom, nem is tudom megmondani milyen növényből készült teát. És még ő mondja, hogy elfelejtett főzni?
- Nekem annyi is elég, Morgiana. - Úgy beszélt hozzám, a kezdettől fogva, mintha évek óta ismerne, ami megnyugtatólag hatott, hiszen elérte, hogy kicsit azt higgyem, nem is egy idegennel, hanem egy ismerőssel állok szemben. -  Tudod, munka bőven van itt, sok a növény, locsolni kell, a ház hamar kihűl, fa kell a kandalló befűtéséhez, és még rengeteg más dolog! Amúgy is, olyan jó lenne, ha mesélnél nekem, milyen is most az emberek között az élet! Tudod, elég magányos dolog ebben a kunyhóban leélni évszázadokat. - nézett rám szomorúan. A kék szemei csak úgy csillogtak a bánattól. Nem is mint egy kisfiú, akinek elvették a nyalókáját, hanem mint egy nagyobbacska, akivel közölték, hogy az édesanyja meghalt és fogja fel, többé nem tér vissza. Ő pedig mintha felfogta volna magányos sorsát, de csendben vívódott volna magában.
Így lettem Yunan-san segítője, egyben talán azt is mondhatom, barátja is. Semmiképp nem akartam örökre a másik oldalon rekedni.. De reméltem, hogy így legalább tudok tanulni valamit, - hisz ő egy igazi Magi*! - és esetleg mesél nekem a népemről. Ha valaki, ő biztos tud. Ugyanis mindent hall, ami a völgyben zajlik.

Nem sokkal később, mint egy év.. Visszatérhetem a felszínre. Az a bizonyos dolog, ami Yunan-sant aggasztotta, nem is volt olyan elhanyagolható, mint gondoltam. Szerencsére erről már ottlétem első napjaiban beszéltünk. Nem kíméltem magamat, folyamatosan edzeni akartam, dolgozni, segíteni, bármit, csak erősebb lehessek. Yunan-san pedig akármilyen meleg szívűnek is tűnt, igen is tudott elég kimerítő feladatokat adni, bocsánatkérések közepette, amit én egyáltalán nem bántam, sőt, örültem neki. Minél kíméletlenebbek voltak a kiképzések, minél többet kellett bizonyítanom, minél többször estem össze késő éjjelenként rögtön belépve a szobámba, - amit számomra ajánlott fel vendéglátóm, s valószínűleg igen kényelmes ágy lehetett benne, bár én valamiért mindig a padlón ébredtem, illetve feküdtem - amikor azt hittem, már nem lát.. Annál jobban éreztem a bizalmát. Barátkozni szerettem volna vele, szerintem ő is, csak elég esetlen egy fiú, több száz éves létére.. És én sem vagyok egy könnyen megnyíló ember, így a kapcsolatunk kezdete nehezen indult.. Majd eljutottunk odáig, hogy végre a fémedényemmel, a magoimmal kapcsolatban is kiképzést kaphattam. A legjobbtól tanulhattam, a legjobbat próbáltam teljesíteni. Egy évet egy férfival egy lakásban tölteni, talán félre érthető lehetne ez egy kívülálló szemszögéből.. De természetesen semmi sem történt. Sem én, sem Yunan-san nem úgy tekintettünk egymásra, hanem inkább barátként. Nem mellesleg én annyi férfival találkoztam életemben, hogy sosem úgy, mint lehetséges élettárs tekintettem egy új ismerősre. Csak, hogy ezt leszögezzük.
Amikor újra szemben találtam magam a felszín gyönyöreivel, rá kellett jönnöm, nem minden úgy maradt, ahogy hagytam. Sötét, fekete felhőkkel ellepett villámló, dörgő ég.. Ami már alapjába véve is elég rémisztő, de hozzá még egy fekete gömb is társult, ami mintha a fellegekből nőtt volna ki. Így messziről nem tudtam beazonosítani, Yunan-san pedig időt sem hagyott, hogy kérdezzek, vagy, hogy még jobban felmérjem a helyzetet, azonnal Szindriába kellett mennünk. Ott aztán elmeséltük Szinbád királynak a közelgő veszély súlyosságát, - Addigra már én is megértettem, mi történt. Az, amiről Yunan-san mesélt. Világ vége fenyegette az emberiséget. - és kértük, hogy azonnal induljon felkeresni a Héttenger Szövetsége Fémedény használóit, az udvartartását, s minden olyan ismerősét, akit csak így hirtelenjében össze tud szedni. Magnostadba kell menniük, vagyis mennünk. Ez nem volt játék, itt nem csak egy ország, egy élet függött kockán, itt minden és mindenki, aki csak ezen a földön levegőt vett, élt. El sem hiszem, mennyi erőt kaptam akkoriban ennek tudatára. Fűtött a vágy, hogy megmentsek mindenkit. Hogy végre hasznos lehetek, bemutathatom, mit tanultam az az egy év alatt. Megmenthetek mindenkit. Alig bírtam türtőztetni az erőmet, szerencsére a csata téren nem is kellett ezt tennem. Nyomunkban Szinbad királlyal és sok más Fémedény-használóval, akik ennek a szörnynek, a médiumnak a legyőzésében segítettek. Boldog voltam Alibaba-san és Aladinn-kun láttán, még ebben a helyzetben is. Jó volt legalább a hangjukat újra hallani, Alibaba-sant, pedig, mint szinte minden esetben a "karomban hordozni". Jelen esetben amint megjöttem, a tengerbe készült végkimerültségében és a majdnem összes magoija elfogytával zuhanni, amit nem hagyhattam! Az évek során úgyis elég sokszor kerültünk valahogy.. ilyen fordított pózba, vagy mibe, olyan mindegy egy új alkalom!
Ezután azt hittük, ennyi bőven elég lesz megfékezni azt a lényt, ami vészesen egyre közelebb húzta magához, a földhöz azt az izét, azt a nagy feketeséget az égből.
De nem. Mindegyikünk Legerősebb Mágiáját* felhasználtuk, több mint tizenhat Fémedény-használó erejével küzdöttünk ellene.. De meg sem ártott neki.
Aztán végül, egy olyan dolog vetett véget ennek az egésznek, amire nem számítottunk volna. Részleteket nem tudok, csak annyit, hogy a magnostadti akadémia igazgatója volt a médium* valójában egy rossz ember volt, csupán a fekete rukh* vakította el. Feláldozta magát, így megmentve az emberiséget.
Sok száz ember vesztette életét.. Köztük Seherade-sama is, egy a három teremtő Magi közül.. De új életek, új remények és új boldogságok is vették kezdetét. A világ megmenekült. Ez a mondat felfoghatatlanul boldoggá tett mindenkit, aki csak mindezért küzdött. Ez nem csak egy sakk-meccs volt.. Itt vérrel és erővel küzdöttünk. De, ahogy mondani szokás, elméletileg minden jónak jó a vége. Sosem hittem, most sem hiszek ebben a mondásban, de ez egyszer be vállt. Azt a napot, június első napját a mai napig is nemzeti ünnepként tisztelünk, az elhunytaknak imát mondunk.
Sokan haltak meg.
De egyikük sem hiába. Tetteikre a jövő emlékezni fog, örökké.

_____________________________________________________________________________

*Magi : Ebben a történetben a Földet úgy nevezett Magi-k, varázserővel bíró mágusok teremtették. Ilyen Aladinn-kun, Seherade-sama, Yunan-san és Judal, akit bár most nem ismertünk meg, később nagy jelentősége lesz. Furcsálhatjátok, hogy miért írtam hármat, és soroltam fel négy nevet. Valójában Aladinn-kun Seherade-sama "halála" miatt lesz Magi, véleményem szerint, de ezt titok lengi körül. Judalról.. hát, ő kicsit más mint a többi "jó" Magi. Az ő rukh-ja fekete színű.

*Fémedény; Fémedény-használó : A Fémedények olyanok, mint például az Aladinn című mesében az a lámpa, amiből a dzsinn előbukkant. Nos, itt nem csak egy lámpa lehet, hanem bármilyen tárgy, amit az illető szinte egész életében magával hordott. (értsd.: fülbevaló, gyűrű, nyaklánc, stb.) Fémedényt csak akkor lehet szerezni, ha kiürítenek egy vártornyot, így az azt védelmező dzsinn lesz az övé. A Fémedény-használó ennek a dzsinnek az erejével van felruházva, feltéve ha elég erős és tudja használni.

*magoi : Az emberek energiáját jelenti, az erejüket.

*médium : Jelen esetben az Magnostadti iskola igazgatója, Mogamett-sama. A belőle áradó hatalmas mennyiségű fekete, azaz "rossz" rukh miatt keletkezett az a lény, ami a fekete gömböt próbálta a föld felé húzni, hogy a bolygónkat elpusztítsa, - sikertelenül.

*Legerősebb Mágia : A Fémedény-használóknak van egy úgymond ilyen Joker kártyájuk, ez a Legerősebb Mágia. Mint a nevében benne van, ez a Fémedény-használók dzsinnjük által kapott legerősebb képesség, mágia.

*rukh : A világ körforgását jelképezi. Apró pillangó-szerű valamikként jelennek meg, melyek folyamatosan mozognak, de emberi szemmel nem láthatóak, csupán a Magi-k látják. (kivétel, ha rengetek gyűl össze egy helyre) Az emberek, akik meghaltak, a rukh-ba térnek vissza, a világ nélkülük nem tudna létezni. Sajnos, mint ahogy "jó" rukh van, úgy az emberek gonoszsága, kíméletlensége, önzősége, egyéb más rossz tulajdonsága (Hisz sorolhatnánk órákig is, még a mai időkre vonatkozóan is!) miatt "rossz" rukh is keletkezett, ami már nem tud megjavulni és az ilyen világvégéhez hasonló történésekhez vezethet, ha még több lesz belőlük.

1.fejezet

1.

A piacon megtörtént sorsdöntő találkozás után magamat is meglepve, de megpróbáltam megszökni. Elkaptak. Tudtam, hogy el fognak, ezért nem is ellenkeztem. A hajamnál fogva a Parancsnok elé ráncigáltak. A tekintete gyilkos volt. Egy őrült gyilkos, aki áldozatát képes lenne élve felboncolni, nézve amint az kínlódik a halál sarkán, talán még a képébe is nyomná a belső szerveit. Elmebeteg vigyor. Mindig is az volt. Ha lehetséges ilyen, milliószor megbántam a menekülési tervemet. Az ilyenekkel nem szabadna játszani. Főleg, most, amikor ilyen nyilvánvalóan tervez valamit.
- Tsh-Tsh! Morgiana! - cicceget fejét rázva, lesajnáló hangnemmel. Összerezzentem, mélyen leszegtem a tekintetem, de érzékeltem, hallottam közeledését. - Szabad ilyet? - fogta arcomat ujjai közé. A szemébe néztem. Megragadta a tekintetemet is, nem engedte, hogy más merre nézzek, csakis a szemébe. Nem akarom leírni, mi mindent láttam benne. - Mindegy is.. mesélj csak nekem! - Elengedett, felállt guggoló pózából, a tágas és kristálytiszta ablak felé lépkedve -  Mindent tudni akarok. - Háttal állva beszélt hozzám, az ablakon keresztül már csak a célja lebeghetett a szeme előtt, amit később meg is tudtam.
Azon a napon minden megváltozott. Délben még az ő rabszolgája voltam.. s mire egy Amon vártornyát, - ez a mi városunké, tíz éve először jött ki onnan élve ember, -  a szőke és a kis fiú kiürítette.. már szabad voltam, a magam ura. És már nem kaphattak el. Nem volt, ki üldözzön.
Hála egy embernek, akit szinte nem is ismertem, s ő sem engem. Talán az az egy tény kötött össze bennünket, a rabszolga élet ténye. Nagy, óriás és izmos termetű ember volt, kinek kezén a Parancsnok utasítására ki tudja hány-, talán ártatlan ember vére is szárad. És aki mikor alig voltam öt-hat éves, velem együtt egy ketrecben, börtönben zötykölődött nyomorúságos helyzetben a Parancsnok birodalma felé.
Ha akkor, abban a pillanatban még mindig engedelmeskedett volna annak az embernek a szavára.. Nem tudom mi történt volna..nem is érdekel. Ő olyat mondott, amit egy életre megjegyeztem. Főképpen, hogy eddig senki sem hallotta beszélni. A megmentőm, felszabadítóm lett.
Túl sok embert öltem meg ennek az őrültnek parancsára. De veled más a helyzet. Te még vissza térhetsz. Térj vissza a szülőföldedre, Morgiana. Ez az utolsó kívánságom.
Hatalmas, embergyilkos kardjával elvágta a láncaimat. Ennyit tett értem, viszont annak a pár másodpercnek örök hálát szolgáltatok. Csak ezután kaptam észbe és távoztam Aladinn-kunnal, - a kis fiúval - és Alibaba-sannal, mint később neveiket megtudtam.
Így történt, hogy a városon kívül találtam magam.
Azóta.. megannyi megpróbáltatáson, kalandon vettem részt. Alibaba-san, Aladinn-kun és én barátok lettünk. Barátok. Megtudtam, mit rejt ez a szó jelentése. Hála nekik.
Annyi mindent köszönhettem, köszönhetek másoknak.. így próbáltam én is erősebb és erősebb lenni, hogy megvédhessem azokat, kik rajtam segítettek. Az eddigi magányban töltött éveimet felváltotta a nevetés, az aggódás, az öröm könnyek.. a mosolygás. Sok új dolgot tanultam, fokozatosan elkezdett beférkőzni a boldogság a mindennapjaimban.
De a szívem mélyén még mindig megmaradtak azok az embertelen emlékek.. amiket a Parancsnok uralma alatt kellett elviselnem. Ilyenkor mindig Goltesz-re gondoltam, és arra, ami a célom; visszatérni a szülőföldemre. Nem lehetek én az egyedüli fanalisi, muszáj, hogy rajtam kívül is éljenek mások a népemből!
A kalandjaim során, - hol egyedül, hol régi, hol új ismerősökkel együtt - öltem már óriási tigriseket, harcoltam már a halállal, könnyeztem már egy másik, parányi kislány lelkének szabadságáért.. de nem csak könnyeztem, hanem harcoltam. Harcoltam, erősítettem magamat. Nem fogadtam el, ha fájt.
Inkább elhitettem, hogy nem fáj.
Így edzettem magam. Mindenkit meg akartam menteni, segíteni, védeni a gyengéket, tehetetleneket.
És legfőképp a barátaimat. Alibaba-kun és Aladinn rengetek vicces, mókás, néha kicsit túlon-túl bizarr, de mindig vidám emléket adott nekem.
Annyi idő nincs a világon, amennyi alatt felsorolhatnám, mi mindent köszönhetek nekik és még sok más kedves, barátságos embernek. Kimondhatatlanul hálás vagyok a sorsnak, amiért ennyi jó emberrel engedett megismerkedni.
És amikor elváltunk.. azt hittem, többé nem láthatjuk egymást. De úgy tűnik, a sors valamicske bocsánatkérésképpen, vagy mi, de eléggé kedvez. Újra találkoztunk, s ezúttal új társsal még egy vártornyot kiürítettünk. Hakuryuu-sanról.. Első ránézésre nem tudtam mit gondolni. Így amikor később hirtelen mozdulattal magához húzott, forró csókot nyomva ajkaimra.. sehova sem tudtam tenni meglepődésemet. Számomra az a szó, hogy szerelem, nem volt ismert. Legalábbis, hallottam róla, de úgy véltem, érezni sosem éreztem. Amikor megkérte a kezemet, csak döbbenten néztem rá. Hosszú ideig, miután már el is ment, nem bírtam mozdulni, sem pislogni. Kővé dermedtem. Ez a fiú.. szerelmet vallott nekem. Én pedig.. szótlanul hagytam, hogy elsétáljon. Pedig pontosan tudom, mit érezhetett. Bár úri fiú, de a múltja csaknem felér a szolga múltam súlyával. Elmesélte nekem. Nem tudtam miért pont nekem.. Hát ezért. Mert bízott bennem. Mert szeretett.
Legszívesebben utána futottam volna, de amikor végre valahára megmozdultam, először a kezem rándult, egyenesen az ajkaimhoz. Még mindig éreztem azt a bizsergető érzést, amit maga után hagyott. Életem első csókja volt. De nem utolsó búcsúja.