1.fejezet

1.

A piacon megtörtént sorsdöntő találkozás után magamat is meglepve, de megpróbáltam megszökni. Elkaptak. Tudtam, hogy el fognak, ezért nem is ellenkeztem. A hajamnál fogva a Parancsnok elé ráncigáltak. A tekintete gyilkos volt. Egy őrült gyilkos, aki áldozatát képes lenne élve felboncolni, nézve amint az kínlódik a halál sarkán, talán még a képébe is nyomná a belső szerveit. Elmebeteg vigyor. Mindig is az volt. Ha lehetséges ilyen, milliószor megbántam a menekülési tervemet. Az ilyenekkel nem szabadna játszani. Főleg, most, amikor ilyen nyilvánvalóan tervez valamit.
- Tsh-Tsh! Morgiana! - cicceget fejét rázva, lesajnáló hangnemmel. Összerezzentem, mélyen leszegtem a tekintetem, de érzékeltem, hallottam közeledését. - Szabad ilyet? - fogta arcomat ujjai közé. A szemébe néztem. Megragadta a tekintetemet is, nem engedte, hogy más merre nézzek, csakis a szemébe. Nem akarom leírni, mi mindent láttam benne. - Mindegy is.. mesélj csak nekem! - Elengedett, felállt guggoló pózából, a tágas és kristálytiszta ablak felé lépkedve -  Mindent tudni akarok. - Háttal állva beszélt hozzám, az ablakon keresztül már csak a célja lebeghetett a szeme előtt, amit később meg is tudtam.
Azon a napon minden megváltozott. Délben még az ő rabszolgája voltam.. s mire egy Amon vártornyát, - ez a mi városunké, tíz éve először jött ki onnan élve ember, -  a szőke és a kis fiú kiürítette.. már szabad voltam, a magam ura. És már nem kaphattak el. Nem volt, ki üldözzön.
Hála egy embernek, akit szinte nem is ismertem, s ő sem engem. Talán az az egy tény kötött össze bennünket, a rabszolga élet ténye. Nagy, óriás és izmos termetű ember volt, kinek kezén a Parancsnok utasítására ki tudja hány-, talán ártatlan ember vére is szárad. És aki mikor alig voltam öt-hat éves, velem együtt egy ketrecben, börtönben zötykölődött nyomorúságos helyzetben a Parancsnok birodalma felé.
Ha akkor, abban a pillanatban még mindig engedelmeskedett volna annak az embernek a szavára.. Nem tudom mi történt volna..nem is érdekel. Ő olyat mondott, amit egy életre megjegyeztem. Főképpen, hogy eddig senki sem hallotta beszélni. A megmentőm, felszabadítóm lett.
Túl sok embert öltem meg ennek az őrültnek parancsára. De veled más a helyzet. Te még vissza térhetsz. Térj vissza a szülőföldedre, Morgiana. Ez az utolsó kívánságom.
Hatalmas, embergyilkos kardjával elvágta a láncaimat. Ennyit tett értem, viszont annak a pár másodpercnek örök hálát szolgáltatok. Csak ezután kaptam észbe és távoztam Aladinn-kunnal, - a kis fiúval - és Alibaba-sannal, mint később neveiket megtudtam.
Így történt, hogy a városon kívül találtam magam.
Azóta.. megannyi megpróbáltatáson, kalandon vettem részt. Alibaba-san, Aladinn-kun és én barátok lettünk. Barátok. Megtudtam, mit rejt ez a szó jelentése. Hála nekik.
Annyi mindent köszönhettem, köszönhetek másoknak.. így próbáltam én is erősebb és erősebb lenni, hogy megvédhessem azokat, kik rajtam segítettek. Az eddigi magányban töltött éveimet felváltotta a nevetés, az aggódás, az öröm könnyek.. a mosolygás. Sok új dolgot tanultam, fokozatosan elkezdett beférkőzni a boldogság a mindennapjaimban.
De a szívem mélyén még mindig megmaradtak azok az embertelen emlékek.. amiket a Parancsnok uralma alatt kellett elviselnem. Ilyenkor mindig Goltesz-re gondoltam, és arra, ami a célom; visszatérni a szülőföldemre. Nem lehetek én az egyedüli fanalisi, muszáj, hogy rajtam kívül is éljenek mások a népemből!
A kalandjaim során, - hol egyedül, hol régi, hol új ismerősökkel együtt - öltem már óriási tigriseket, harcoltam már a halállal, könnyeztem már egy másik, parányi kislány lelkének szabadságáért.. de nem csak könnyeztem, hanem harcoltam. Harcoltam, erősítettem magamat. Nem fogadtam el, ha fájt.
Inkább elhitettem, hogy nem fáj.
Így edzettem magam. Mindenkit meg akartam menteni, segíteni, védeni a gyengéket, tehetetleneket.
És legfőképp a barátaimat. Alibaba-kun és Aladinn rengetek vicces, mókás, néha kicsit túlon-túl bizarr, de mindig vidám emléket adott nekem.
Annyi idő nincs a világon, amennyi alatt felsorolhatnám, mi mindent köszönhetek nekik és még sok más kedves, barátságos embernek. Kimondhatatlanul hálás vagyok a sorsnak, amiért ennyi jó emberrel engedett megismerkedni.
És amikor elváltunk.. azt hittem, többé nem láthatjuk egymást. De úgy tűnik, a sors valamicske bocsánatkérésképpen, vagy mi, de eléggé kedvez. Újra találkoztunk, s ezúttal új társsal még egy vártornyot kiürítettünk. Hakuryuu-sanról.. Első ránézésre nem tudtam mit gondolni. Így amikor később hirtelen mozdulattal magához húzott, forró csókot nyomva ajkaimra.. sehova sem tudtam tenni meglepődésemet. Számomra az a szó, hogy szerelem, nem volt ismert. Legalábbis, hallottam róla, de úgy véltem, érezni sosem éreztem. Amikor megkérte a kezemet, csak döbbenten néztem rá. Hosszú ideig, miután már el is ment, nem bírtam mozdulni, sem pislogni. Kővé dermedtem. Ez a fiú.. szerelmet vallott nekem. Én pedig.. szótlanul hagytam, hogy elsétáljon. Pedig pontosan tudom, mit érezhetett. Bár úri fiú, de a múltja csaknem felér a szolga múltam súlyával. Elmesélte nekem. Nem tudtam miért pont nekem.. Hát ezért. Mert bízott bennem. Mert szeretett.
Legszívesebben utána futottam volna, de amikor végre valahára megmozdultam, először a kezem rándult, egyenesen az ajkaimhoz. Még mindig éreztem azt a bizsergető érzést, amit maga után hagyott. Életem első csókja volt. De nem utolsó búcsúja.