_____________________________________________________________________
3.
Van egy hely, ahova visszatérhetek hosszú útjaimból akár, ahová szívesen vissza várnak, ahol vannak, akik várjanak.
Ez a hely pedig : a világ. Mindenki itt él, két lábát naponta a földre téve, egy nagy, tágas, végeláthatatlan hosszúságú és magasságú, fényes csillagokkal és egyéb égitestekkel; vagy épp bárányfelhőkkel és hatalmas nappal díszített égi plafon alatt. Mindenki együtt van, békében, háborúban, szegénységben, gazdagságban, barátságban, haragban. Még ha valaki magányosnak is érzi magát... Nincs igaza. Hisz mellette annyi ember néz fel ugyan arra az égboltra! Annyi más társa lélegzi be ugyanazt az élethez szükségletes levegőt, kortyolja a vizet..
Sosem vagyunk egyedül. Csak azt hisszük. Valójában mindez az agyban dől el. Hogy magányosak akarunk-e lenni, vagy azok vagyunk.
A véleményem szerint, legalábbis.
Most, amint mindezt elmeséltem, úgy érzem, pontot tehetünk a mondat végére, avagy nem kell fölöslegesen a múltat felbolygatni. Többet nem szeretnék róla beszélni, ha csak lehetőség van rá. Elég volt egyszer átélni.
Az örömünk határtalan volt. Mindannyian, még az ellenséges táborok és kapitányaik is együtt tértünk vissza Magnostadtba, segíteni az ott maradottaknak, - már ahol kellett segíteni. Nem volt túl sok kár. Csendben sétáltam, a lábamra áthelyezett Fémedényemet vizsgálgatva, Aladinn és Alibaba-san közt. Igazából ez csak pár másodpercig maradhatott így, mert rögtön észrevették szótlanságomat. Alibaba-san rám mosolygott, a szeme csak úgy csillogott a győzelem miatt.
- És te, Morgiana? Sikerült találkoznod a népeddel? Eljutottál Kartagóba? Tudod, nagyon meglepődtem, amikor az új erődet láttam.. Mintha szárnyak nőttek volna ki a Fémedényedből!
- Igen, és nagyon megváltoztál, Mor-san! A hajad is hosszabb lett. Meg a körülötted lévő rukh is sűrűbb! - folytatta Aladinn, szokásos vidám kék színű szemeinek tekintetét rám szegezve. Rájuk néztem, majd elmosolyogtam, de nem válaszoltam azonnal.
Most előre néztem, figyelve a katonákat, akik a harctéren megsebesülteket szállították. Nem számított, ki katonái, mind egy helyre vitték, be, a hatalmas iskolába.
- Hiányoztatok, fiúk! - Nagy sóhaj kíséretében kezdtem neki, olyan rég volt már, hogy beszélgettünk! - Igen, kicsit megváltoztam, de ez szerintem nem olyan nagy dolog. - Megsimítottam a hajamat. Fel sem tűnt, hogy ennyire megnőtt. Le kéne vágnom, hisz csak zavar. - Eljutottam Kartagóba, viszont egy kicsit másként alakultak a dolgok.. - Kezdtem volna majdnem bele, de közben megérkeztünk a városba és valamin megakadt a szemem. - Alibaba-san, siess, ott látok egy mozgolódó kezet, a piros fal alatt! Segítenünk kell rajta, minél hamarabb! - szaladtam máris oda, a fiúk kíséretében. Jól láttam, egy aprócska kis kéz kapállódzott két fal darab közül ki. Nem volt nehéz hármónknak felemelni a falat, de az a látvány, ami alatta fogadott, már más dolog. A kislány lába szó szerint teljesen megnyomorult. Borzasztó látvány volt, vér mindenfelé. Kis felső testét is bepiszkolta, de azt úgy láttam, nem nagyon érte bántódás.
- Segítség... Anya... Apa... - suttogta kimerülten, hatalmas le-le csukódó szemekkel ránk nézve. Mióta lehetett már itt?!
- Ez...Ő... - hebegte Alibaba - Segítünk, ne félj! Morgiana, finoman szedjük le a megmaradt törmelékeket a lábáról! Aladinn, te is segíts.. - osztotta ki a feladatainkat, bár egyikőnknek sem kellett mondani, már azt is csináltuk. Véresek, sárosak lettünk, de sikerült a lányt kiszednünk onnan. Az eső közben először halkan, majd egy nagy villanást követő dörgés után irtózatosan erősen kezdett esni. Félő volt, hogy jég is lesz. Hátamon a kislánnyal jobbnak láttam, ha felszállok, mert úgy gyorsabban odaérünk a szálláshoz.
- Aladinn-kun, merre menjünk? - kérdeztem. Éreztem a kis szív dobbanásait, de nagyon gyengék voltak. Aggódtam, hogy esetleg megfázik.
- Kövessetek, mindjárt ott vagyunk! - jelentette ki, hunyorítva a szakadó eső függönyben. Mindenki megázott már. De itt az eső felbecsülhetetlen értékű kincsnek számít.
- Kö-köszönöm... - suttogta a kislány rekedtes hangon, erősebben belém karolva. Mosolyra húztam a számat, csaptam eggyet a fémedényem által létrejött szárnyaimmal. A kis, erőtlen hangocska erővel töltött fel. - Látod... Repülünk! - néztem fejemet hátrafordítva rá. Mosolygott. Szívesen megtudtam volna a nevét, de ez a pillanat most nem volt alkalmas. Éreztem, hogy mozgolódik egy kicsit, talán lenézett a magasból.
- Repülünk. - ejtette ki lassan, mély levegőket véve. - Szárnyal... - Akármennyire is próbálta, nehezen ment a beszéd neki.
- Semmi baj, nézd, már itt vagyunk! Rendbe hozzák a lábadat a mágusok seperc alatt, meglásd! - bátorítottam, ámbár magam sem tudtam, igazat beszélek-e. Leszálltunk, besiettünk a nagy épületbe, aminek padlójának szinte minden négyzetcentiméterét emberek teste foglalta el. Voltak élők. És voltak holtak. Meg persze haldoklók. Inkább nem részletezném.
- Elnézést! - szóltam az egyik ápolónak tűnő emberhez - Hol tudnának rajta segíteni?
A nő felnézett, fekete, gyászos tekintettel. Felé fordítottam a hátamon fekvő kis alakot, majd vártam a reakcióját. Semmi jót nem sejtettem az arcából ítélve.
- Vigyék oda, a gyógyító mágusokhoz. Talán még túléli. - utasított halk, de komor hangon. Már ment is tovább. Itt mindenki siet, egy pillanatnyi idejük sincs.. Óvatosan a kislány kezére tettem a kezemet.
Volt benne élet, de a nagyon vékonyka kezecskék úgy ereszkedtek le a vállamon, mintha egy bábúhoz tartoztak volna. - Alibaba-san, vedd át! - fordultam felé - Én megyek, körülnézek, hátha segíthetek valamiben.
- Értettem. - bólintott. Óvatosan a karjaiba vette a gyenge testet, és már indult is Aladinn kíséretében.
Már elsiettem, amikor a hatalmas zajban, a tömeg sokaságában még meghallottam egy rekedtes kis Nee-san mondatot. Elmosolyogtam. Utána felkaptam a nekem kiosztott vizes vödröket, bennük a fertőtlenítésre szolgáló kötöző szövet darabokat. Ma nem voltunk híján a víznek.
Az eső szakadatlanul folytatta zuhogását. De egyszer elfog állni.
Akár egy szivárvány is felbukkanhat utána.
Ez a hely pedig : a világ. Mindenki itt él, két lábát naponta a földre téve, egy nagy, tágas, végeláthatatlan hosszúságú és magasságú, fényes csillagokkal és egyéb égitestekkel; vagy épp bárányfelhőkkel és hatalmas nappal díszített égi plafon alatt. Mindenki együtt van, békében, háborúban, szegénységben, gazdagságban, barátságban, haragban. Még ha valaki magányosnak is érzi magát... Nincs igaza. Hisz mellette annyi ember néz fel ugyan arra az égboltra! Annyi más társa lélegzi be ugyanazt az élethez szükségletes levegőt, kortyolja a vizet..
Sosem vagyunk egyedül. Csak azt hisszük. Valójában mindez az agyban dől el. Hogy magányosak akarunk-e lenni, vagy azok vagyunk.
A véleményem szerint, legalábbis.
Most, amint mindezt elmeséltem, úgy érzem, pontot tehetünk a mondat végére, avagy nem kell fölöslegesen a múltat felbolygatni. Többet nem szeretnék róla beszélni, ha csak lehetőség van rá. Elég volt egyszer átélni.
Az örömünk határtalan volt. Mindannyian, még az ellenséges táborok és kapitányaik is együtt tértünk vissza Magnostadtba, segíteni az ott maradottaknak, - már ahol kellett segíteni. Nem volt túl sok kár. Csendben sétáltam, a lábamra áthelyezett Fémedényemet vizsgálgatva, Aladinn és Alibaba-san közt. Igazából ez csak pár másodpercig maradhatott így, mert rögtön észrevették szótlanságomat. Alibaba-san rám mosolygott, a szeme csak úgy csillogott a győzelem miatt.
- És te, Morgiana? Sikerült találkoznod a népeddel? Eljutottál Kartagóba? Tudod, nagyon meglepődtem, amikor az új erődet láttam.. Mintha szárnyak nőttek volna ki a Fémedényedből!
- Igen, és nagyon megváltoztál, Mor-san! A hajad is hosszabb lett. Meg a körülötted lévő rukh is sűrűbb! - folytatta Aladinn, szokásos vidám kék színű szemeinek tekintetét rám szegezve. Rájuk néztem, majd elmosolyogtam, de nem válaszoltam azonnal.
Most előre néztem, figyelve a katonákat, akik a harctéren megsebesülteket szállították. Nem számított, ki katonái, mind egy helyre vitték, be, a hatalmas iskolába.
- Hiányoztatok, fiúk! - Nagy sóhaj kíséretében kezdtem neki, olyan rég volt már, hogy beszélgettünk! - Igen, kicsit megváltoztam, de ez szerintem nem olyan nagy dolog. - Megsimítottam a hajamat. Fel sem tűnt, hogy ennyire megnőtt. Le kéne vágnom, hisz csak zavar. - Eljutottam Kartagóba, viszont egy kicsit másként alakultak a dolgok.. - Kezdtem volna majdnem bele, de közben megérkeztünk a városba és valamin megakadt a szemem. - Alibaba-san, siess, ott látok egy mozgolódó kezet, a piros fal alatt! Segítenünk kell rajta, minél hamarabb! - szaladtam máris oda, a fiúk kíséretében. Jól láttam, egy aprócska kis kéz kapállódzott két fal darab közül ki. Nem volt nehéz hármónknak felemelni a falat, de az a látvány, ami alatta fogadott, már más dolog. A kislány lába szó szerint teljesen megnyomorult. Borzasztó látvány volt, vér mindenfelé. Kis felső testét is bepiszkolta, de azt úgy láttam, nem nagyon érte bántódás.
- Segítség... Anya... Apa... - suttogta kimerülten, hatalmas le-le csukódó szemekkel ránk nézve. Mióta lehetett már itt?!
- Ez...Ő... - hebegte Alibaba - Segítünk, ne félj! Morgiana, finoman szedjük le a megmaradt törmelékeket a lábáról! Aladinn, te is segíts.. - osztotta ki a feladatainkat, bár egyikőnknek sem kellett mondani, már azt is csináltuk. Véresek, sárosak lettünk, de sikerült a lányt kiszednünk onnan. Az eső közben először halkan, majd egy nagy villanást követő dörgés után irtózatosan erősen kezdett esni. Félő volt, hogy jég is lesz. Hátamon a kislánnyal jobbnak láttam, ha felszállok, mert úgy gyorsabban odaérünk a szálláshoz.
- Aladinn-kun, merre menjünk? - kérdeztem. Éreztem a kis szív dobbanásait, de nagyon gyengék voltak. Aggódtam, hogy esetleg megfázik.
- Kövessetek, mindjárt ott vagyunk! - jelentette ki, hunyorítva a szakadó eső függönyben. Mindenki megázott már. De itt az eső felbecsülhetetlen értékű kincsnek számít.
- Kö-köszönöm... - suttogta a kislány rekedtes hangon, erősebben belém karolva. Mosolyra húztam a számat, csaptam eggyet a fémedényem által létrejött szárnyaimmal. A kis, erőtlen hangocska erővel töltött fel. - Látod... Repülünk! - néztem fejemet hátrafordítva rá. Mosolygott. Szívesen megtudtam volna a nevét, de ez a pillanat most nem volt alkalmas. Éreztem, hogy mozgolódik egy kicsit, talán lenézett a magasból.
- Repülünk. - ejtette ki lassan, mély levegőket véve. - Szárnyal... - Akármennyire is próbálta, nehezen ment a beszéd neki.
- Semmi baj, nézd, már itt vagyunk! Rendbe hozzák a lábadat a mágusok seperc alatt, meglásd! - bátorítottam, ámbár magam sem tudtam, igazat beszélek-e. Leszálltunk, besiettünk a nagy épületbe, aminek padlójának szinte minden négyzetcentiméterét emberek teste foglalta el. Voltak élők. És voltak holtak. Meg persze haldoklók. Inkább nem részletezném.
- Elnézést! - szóltam az egyik ápolónak tűnő emberhez - Hol tudnának rajta segíteni?
A nő felnézett, fekete, gyászos tekintettel. Felé fordítottam a hátamon fekvő kis alakot, majd vártam a reakcióját. Semmi jót nem sejtettem az arcából ítélve.
- Vigyék oda, a gyógyító mágusokhoz. Talán még túléli. - utasított halk, de komor hangon. Már ment is tovább. Itt mindenki siet, egy pillanatnyi idejük sincs.. Óvatosan a kislány kezére tettem a kezemet.
Volt benne élet, de a nagyon vékonyka kezecskék úgy ereszkedtek le a vállamon, mintha egy bábúhoz tartoztak volna. - Alibaba-san, vedd át! - fordultam felé - Én megyek, körülnézek, hátha segíthetek valamiben.
- Értettem. - bólintott. Óvatosan a karjaiba vette a gyenge testet, és már indult is Aladinn kíséretében.
Már elsiettem, amikor a hatalmas zajban, a tömeg sokaságában még meghallottam egy rekedtes kis Nee-san mondatot. Elmosolyogtam. Utána felkaptam a nekem kiosztott vizes vödröket, bennük a fertőtlenítésre szolgáló kötöző szövet darabokat. Ma nem voltunk híján a víznek.
Az eső szakadatlanul folytatta zuhogását. De egyszer elfog állni.
Akár egy szivárvány is felbukkanhat utána.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése