5.fejezet

Sokáig nem tudtam megállapítani, milyen színűek is Alibaba szemei. Aztán meguntam a találgatást, lehunytam a szemem, és magam elé képzeltem a színeket. 

Szeretem az ő szemét, mert mindig reménykedik, és mindig ragyog. Kivételes eset, ha nem. 

Edem meg a szívét, ha elpirul.
-
Marga és Titusz belesettenkedett a fejezetbe, és a szívembe is. 

________________________________________________________________

Titusz & Marga

5.

- Mor-san! Talán ellene vagy, hogy szerény jómagammal mutatkozz? - nézett rám Alibaba szórakozottan. Szinbád királyhoz igyekeztünk. Történetesen a leghosszabb oda vezető úton át.
- Ami azt illeti, igen. - válaszoltam tettetett komolysággal. De azért titkon reménykedtem, nem sértődik meg. Kapott ő már ennél rosszabbakat is a fejéhez.
- Ezzel most megsértettél, Morgiana. Nem szólok többet hozzád. - jelentette ki, és karba tett kezével elfordult tőlem. Akárcsak egy durcás kis gyermek.
Eleinte nem aggódtam, csupán bocsánatkéréssel próbálkoztam.
- Hé, Alibaba... Bocsánat... Nem gondoltam komolyan. - somolyogtam, ellenben sehogy sem óhajtott megszólalni, illetőleg felém fordítani tekintetét. Egy ideig mondogattam a nevét, de úgy nézett ki, magamnak beszéltem.
Az ilyen helyzetekkel nem tudok mit kezdeni. Nem vagyok egy emberi kapcsolat szakértő, meg kell hagyni. Fél életemben csak a rabszolga-gazdája kapcsolat létezett számomra, ami esetemben semmit sem segített.
- Sajnálom! - El akartam érni a szemeit, belenézni azokba. Örökké mosolyogtak, de most olyan érzésem volt, szünetet hagytak. Megfogtam hát az arcát végső kétségbeesésembe két kezemmel. Nem veszíthetem el egy értékes barátomat, semmiképp. Ha szép szóval nem megy, erővel menni fog. Magam felé fordítottam, és belenéztem a szemébe.
- Őszintén. Sajnálom. Kérlek. Bocsáss. Meg. - mondtam tagoltan, jól érthetően.  Nem engedtem el, azért is, mert a szemébe kellett néznem, azért is, mert szégyen teljes módon jól esett az arcát tenyeremben tartani.
Éreztem az apró, egyébként láthatatlan borostákat állán, az ujjaim vége pedig selymesebb bőrt nem tapintott, mint az ő orcája. Egész közel kerültünk egymáshoz, ennek hála pontosan meg tudtam figyelni a szemeit. Most arany színben pompáztak és apró barna csíkok húzódtak benne. Máskor pedig egész vörösben, mély barnában ég a szeme. Az orrunk majdhogynem összeért, egy arasz távolság sem volt köztük.
Tökéletesen végig követhettem, ahogy eddig, - a tűző nap ellenére is - egész fehér bőrszíne kicsit kipirulttá válik.
Sosem tudom meg, mi járt akkor a fejében.
De nem is foglalkoztam vele, inkább örömmel fogadtam abban a pillanatban a lágy szellőt. Nem is a hűsítő hatása miatt, hanem mert a kézfejemhez fújta szőke, különleges tincseit.
Selymesek voltak, akár a selyemhernyó segítségével készített kelmék.
Kicsit elmerengtem, milyen lehet vajon végig húzni ujjaimat a haján.
Vajon megengedheti magának a hajmosást, vagy mi a titka?
- Jól van, ha ennyire szeretnéd, megbocsáthatok. Csak kérlek, engedj el. - Elvettem a mancsaimat. - Igazából csak ki akartam próbálni, hogyan reagálsz egy ilyen helyzetben. - mosolygott rám, immáron gondolatait elrendezve, fesztelenül. Emberségből jeles, mondhatom! - Az út felé fordult, amerre mentünk ezidáig. - Eljutunk mi valaha Szinbádhoz?
 Biztos vagyok benne, hogy a király nem haragudna meg egy kis késésért. - Van elég dolga neki.
- Ó, igen? - fordult felém, de nem engem, hanem valamit mögöttem figyelt. Aztán, akárcsak eszébe jutott volna valami, feleszmélt. - Oh, tényleg! - csípte meg, és óvatosan húzott egyet orcámon, amit én csak hörcsögzacskónak nevezek. Amikor eszek, nyammogás közben sokak szerint hasonlítok egy hörcsögre.
Kis sértődést mímeltem a mozdulat miatt, s érdekes, Alibaba véleménye szint vicces képet vághattam.
- Ezt amiért majdnem kitörted a nyakamat. - kacsintott rám. Mindig elfelejtem visszafogni magamat.
- Hé, miért erre megyünk?
- Ti-tok!
Nem szóltam többet, végül is, nekem amúgy sincs más tennivalóm, ráérek. Utána mentem az ellentétes irányba, ahonnan jöttünk. Nem volt messze célunk, egy épen maradt bódé.
Minden féle-fajta anyagok, ruhák feküdtek gondosan összehajtva egy öreg hölgy előtt, aki megelevenült láttunkra.
- Tessék csak, tessék! Köpenyt szeretne hosszú vándorútra, netán hihetetlenül jó strapa bíró új öltözéket? - ugrott fel székéről - Vagy netán az ifjú hölgynek kedveskedne? - mosolyodott el szélesen. Nem tudtam hova tenni ezt a kérdést.
- Azt a fehér ruhát ott fent. Mennyiért adja? - tette fel a kérdést tárgyilagosan Alibaba. A nő szeme mohón felcsillant.
- Ó! Egyike a legjobb árumnak, tegnap éjjel hozták meg, messzi földről. Csak az elkészítésén több mint öt varrónő keze munkálkodott, a díszítését nem is nézve. Megér vagy húsz ezüstöt bőven, de magának oda adom csupán tizennyolcért!
Jól ismert árusi trükk. A ruha egyébként is tizennyolc ezüst lehetett, de még egy kicsit kiszépítette az árát, nehogy lealkudjék.
- Várj, ezt nekem akarod megvenni? - fogtam a kezembe az anyagot, ami igencsak jó anyagból készült valóban. Azt elhiszem, hogy messzi földről hozták.
- Nem is magamnak. - vette elő a pénzes zsákocskáját. - Tizennyolc ezüst... - számolta ki tenyerébe az összeget, miután maga is megnézte a ruhát.
Egyébiránt egy gyönyörű, lenge anyagból készült, fehér ruha volt, ami alul szoknyába végződött, mégis volt egy rövidke nadrág része az alatt. A hasrésznél ki volt hagyva a rész, a mellkasnál és az alsó rész, ami bő, direktbe szaggatott nadrág volt, oldalt kapcsolódott össze, de a hát szabad maradt. Ebben hasonlított a régi ruhámra, amit kölcsönkaptam. illetve ez is ujjatlan volt, a nyaknál egy vékony kötő tartotta fent.
Kényelmes lehet ebben táncolni.
Az idős asszony szélesen elmosolyodott az érmék láttán.
- De minek ez nekem? - kérdeztem, miután már messzebb jártunk a hölgytől és annak portékáitól.
- Ha újra minden rendben lesz, majd Szindriában kell valamiben táncolnod, nemde? Legalább nem kell kölcsönkérned. Ugye jó a méret? Amint megláttam, tudtam, hogy ezt neked varrták.
- Úgy nézem, jó.
- Ennek örülök. Tetszik?
- Nagyon! - vágtam rá lelkesen, hisz ha már megvette, akkor nincs mit tenni. Furán lelkes képet vághattam, mert erre aprót felnevetett.
- Már csak az arcodért megérte megvenni. Sosem látlak igazán felszabadultnak - Út közben elfogadott egy kék liliomot, aminek vétke az volt, hogy egy szem szirma tépett volt. - De amikor táncolsz, mintha ez megváltozna. Neked talán a tánc jelenti a szabadság képét. - nem tudtam eldönteni, hangja kérdő, vagy kijelentő volt, ezért inkább nem mondtam semmit. A virágot egy mozdulattal a fülem mögé csúsztatta. Odakaptam, mert éreztem, mindjárt kiesik. Elhelyeztem a hajamba beletűzve, nehogy elhagyjam.
Előtte egyszer még megsimítottam a szép virágot -, egyszerűen csak a tudat miatt, hogy ott van.
- Köszönöm. - motyogtam magam elé.  - Mindkettőt.
Kellemetlenül éreztem magamat, amiért két ajándékot is kaptam, a semmiért. Kicsit talán zavarba is jöhettem, azt hiszem.
A következőkben leszögeztem "útitársamnak", hogy nem állunk meg többet, míg a célunkhoz nem értünk. Ha pedig úgy tartja kedve, megállhat - de akkor mehet egyedül, mert jómagam továbbmentem.
Mondanom sem kell, ez után zökkenő mentesen haladtunk a király megjelölt találkozóhelyéig, vagyis a romba döntött városrészhez.
Már korántsem volt annyira nyomorult a helyzet. Odaérve az első, amit észre vettem ez volt.
Jó, hogy ennek a Magnostadt-nak ennyi mágusa van. Seperc alatt kész lesznek. Magamban mosolyogtam - emiatt legalább nem kell aggódnunk.
- Elnézést, nem látta Szinbád királyt? - szólított meg egy meglehetősen nagy mellel rendelkező hölgyeményt, akinek - nem tudom az okát, miért - testét csupán egy hiányos páncél takarta.
Megborzongtam láttán, de csupán furcsa ízlése miatt nem akartam elítélni.
- Hah? Mondtál valamit, töpszli?! - fordult Alibaba felé. Így elnézve tényleg jóval magasabb volt a nő, és még ráadásul izmosabb is. Kuncogtam mögöttük egy jót. Még a hangja is mélyen csengett, akár egy parancsnoké. Azt sem csodálnám, ha rászólna szegény szőkére, hogy azonnal nyomjon le húsz fekvőtámaszt.
- Igen-igenis asszonyom! - ugrott egyenes állásba a kisebbik fél - és ezt most jó volt elgondolnom, igen! - Hol találjuk Szindria királyát?
- Ahol a legtöbb ember gyülekezik. - adta meg válaszát, és fordult vissza a dolgához máris. Eközben én kiszúrtam a Szinbád tévedhetetlenül kócos, sötét fekete haját, ami a fényben egész lilásan hatott.
- Aham. - nézett körbe. Megböködtem mutatóujjammal a karját. - Tessék, Morgiana?
- Ott van. - mutattam az irányba, ahol valóban a legtöbb ember nyüzsgött.
- Kösz, Mor-san! Jó kislány - simizte meg a fejemet, akár csak egy kutyusnak. Ha az lettem volna, valószínűleg még a farkamat is csóváltam volna örömömben. A simogatásomat követve nekiindult,  azzal a szándékkal, hogy odamegy egyenesen a célpontjához.
- Ne! Várj, Alibaba! - nyújtottam karomat utána. Két lépést sem tett, máris jobb lábával találkozott a mély gödörrel, amibe ezt követően teljes teste beleesett, belé kapaszkodásom miatt.
- Bocsánat! - hadartam földet érésünkkor - Szólni szerettem volna! - Felnéztem a lyuk mélyéről. Szép, felhőtlen, kellemesen kék ég látszódott.
- Semmi baj, és ha még le is szállnál rólam, még jobban érezném magamat. - Elfojtott egy nyögést erőlködésében, miképp feltápászkodni akart.. Lenéztem, és valóban rajta csücsültem.
Nem vagyok olyan nehéz azért, de egy ilyen esés után még az én erőmmel is nehézkesen tudnék felkászálódni, és még ha valaki rajtam is terpeszkedik...
- Hát ezért nem fájt az esés! Jól vagy? - ugrottam fel, egyben nyújtottam is a kezemet.
- Azt hiszem... borda törés... - elfogadta a kezemet és felállt. - Semmiség! - porolta le magát. Erőltetett volt a mosolya, de azért elhittem, hogy semmi komolyabb baja nem esett.
- Most meg hogy jutunk ki? - nézett hunyorogva a szabadság felé, az akna tetejére. A hely elég kicsi volt, és kettőnknek kényelmetlenül kellett rendeződnünk, hogy ne nyomódjunk össze.
Amikor a kérdés eljutott az agyamig is, megrezegtettem a láncokat a Fémedényemen.
- Csak egy pillantás... - kaptam fel a vállamra hirtelen - És kint vagyunk. - tettem le a földre.
Nem ültünk sokat a "föld mélyén", ámbár azért jól esett újra a napfény.
- Huh. - pislogott, azt hiszem meglepődve Alibaba. - Rendben van, ezentúl tényleg oda fogok figyelni! - jelentette ki, ujjaiból győztesek jelét formálva, azaz mutató- és középső ujját feltartva.
Aggódva figyeltem, amikor belesett a következő lyukba.



Azután, hogy sikeresen megúszta (csupán) további egy gödörbe zuhanással az útját, és végzett a dolgával - valami, amit én nem fogok megtudni, mert épp talicskákkal hordtam a földet, tétlenségemet gyűlölvén. - felvetette, hogy Tituszékhoz fogunk menni.
Magamban megörültem ennek, mert szívesen megismertem volna egyébként is őt.
- Hol laknak?
- Valahol az akadémia környékén. Az igazgató adott nekik egy kis házat, ahol a kislánnyal élhetnek, ha jól tudom. Azt mondták, meg fogom találni, mert különleges lila virágokkal van körülnőve a ház fala.
Elgondolkoztam, mégis mit tud tenni egy, életben nem túl tapasztal mágus ifjú, és egy gyerek egy házban. Talán tanulnak, vagy játszanak valamit, ami a lány kedvére van.
- Hm.
Eztán nem volt más hozzáfűzni valóm. Alibaba beszélt valamiről, nem nagyon emlékszem rá. Azt hiszem, a semmiről beszélt, és ez túlságosan is lefárasztotta az agyamat ahhoz, hogy figyeljen.
Inkább a kedvenc elfoglaltságomat végeztem egész sétánk alatt : megfigyelés. Minden apró részletet szeretek magamba vésni, a frissen hozott gyümölcsöket szemlélő anyukák, a lassan, nyugalmasan sétáló nagymamákat, a virágokat, a méheket, a ... mindent, melyet csak képes vagyok észrevenni.
Hiába, a megszokás nagy úr.
- Nem, Morgiana? - fejezte be remélhetőleg monológját a semmiről Alibaba.
- Aham. - motyogtam. Akkor még tudtam nagyjából, miről hadovált, fél füllel hallgattam mondandóját. - Itt vagyunk, nem? - lassítottam lépteimen. Olyan négy óra lehetett. A házat valóban különleges, szerintem mesterségesen oda futtatott lila, liliomhoz hasonlatos virág borította. Gyönyörű volt a kis ház, az árnyéka, az ablaka, de még a cserepei is. Próbáltam megjegyeztetni magammal a képét.
- Ez kell hogy legyen...

Bekopogtunk az ajtón. Kaparás hallatódott. Biztos állatot tartanak...
- Ugyan már, Sphintus! Ne menekülj előlem! - élénk, kislány hangocska.
- Jövök már! - a fiú hangja, azé a Tituszé. Pár másodperccel később ajtót is nyitott. Szőke hajzuhataga be volt gondosan és szépen befonva, így legalább nem tűnt annyira lányosnak. Zöldes-kék szemei boldogságtól csillogtak.
- Á, sziasztok! - üdvözölt kedvesen. A válla fölött jól láttam a vörös hajú kislányt, aki egy barna szőrű, különös kinézetű macskát kergetett. Ékszerek voltak a nyakában nyakörv helyett, továbbá hozzá hasonló macskafajtát még életemben nem láttam. - A nevem Titusz Alexius. - mutatkozott be felém pillantva - Már találkoztunk, nem? - mosolygott rám.
- De. A nevem Morgiana, részemről a szerencse, hogy megismerhetlek.
A háttérben a macska feldöntött egy vázát. Titusz szeme megrezdült idegességében. Meglehet, hogy már rég óta tart ez a káosz.
- Titusz bátyó, Sphintus felmászott a szekrény tetejére! - szaladt a kislány oda hozzánk. Minket meglátva boldog mosollyá vált aggódó tekintete. Alkalmam nyílt közelebbről is megfigyelni szempárját - ilyennel sem találkoztam még soha. Gyönyörű, mély kék szemek voltak azok, akár a tenger. Zavaros színvilággal. - Sziasztok! A nevem Marga! Ti kik vagytok? - hol ránk nézett, hol a macskát figyelte, nem-e akar elszökni a szekrény tetejéről. Bár a szekrényig nem láttam, azért sajnáltam kicsit szegény állatot.
- Szia, Marga! - köszöntem mosolyát viszonozva. Egyszerűen ennivaló kislány volt. Kicsattant az egészségtől és a szeretettől. Akaratlanul is eszembe jutott az a lány, akit megmentettünk. - A nevem Morgiana! - ismételtem el. Valószínűleg a hangzásom nem ütötte meg azt a bájos hangocskát, de azért próbáltam kedvesnek tűnni. Mindig félek, hogy a szemem miatt ijesztőnek hisznek.
- Én pedig Alibaba vagyok, bár engem ismerhetsz. Hé, cica szökésben! - figyelmeztette Margát.
Mindnyájan oda néztünk, Titusz pedig gyorsan elkapta az állatot, aki az ablakot szélesítette épp ki mancsaival, hogy kiférjen. Menekülj, cica úr!
Ám Titusz gyorsabb volt, mint a menekült. Gyorsan kezei közé kapta az állatot, ami így láthatólag jobban megnyugodott.
- Ő pedig Sphintus. Izé... az történt, hogy átváltoztattam Sphintust, de a visszaváltoztató varázs igét sehol sem találom. - magyarázkodott. Értem. - Ó, de gyertek beljebb! Örülök, hogy elfogadtad a meghívásomat, Alibaba.
Beljebb léptünk, aztán ő becsukta az ajtót mögöttünk, Sphintust szorítva. - Nyugi, majd valamikor... lehetőleg még ma - vigyorodott el pimaszul, a macskához intézve szavait - Visszaváltozol.
- Foghatom én? - kérdezte Marga, kezével máris a fiú-macska felé nyújtva. Titusz átadta neki.
- Aladinn-ról még mindig semmi hír? - tett elénk egy-egy csésze teát, és valami édes süteményt. A tea szaga finom volt, bár az íze szokatlanul keserűre sikeredett. Aprón meg is ráncoltam az orromat az íz miatt.
- Nagyon szépek a fonataitok. - mosolyogtam egy korty tea közt a kislányra, és a vendéglátónkra. - Még nem üzent. De szerintem hamarosan hírt kapunk róla, mert el nem tudom képzelni, egy hétnél tovább mit csinálhat ott. - egy háromszög alakú sütiért nyúltam, amin kristálycukor volt a dísz. Nagyon jól nézett ki, az is volt.
- Köszönöm! - válaszolt azonnal a kislány - Titusz bátyó fonta be az enyémet! - mesélte - Az övét pedig Sphintus cica úr! - simogatta meg lágyan a megnevezett személy buksiját. Annak láthatóan örömére telt a simítás. Dorombolással köszönte meg.
Míg Alibaba részletesebben is kifejtette a dolgokat, merészkedtem körbe nézni.
A ház nappalijában lehettünk, ami nem volt túl nagy, de annál otthonosabb. Kis fa asztal körül ültünk - éppen csak egy négy személyre szabott - fa székeken. A bútorok réginek tűntek, de jó állapotban. Körülöttünk polcok voltak mindenhol, azokon pedig könyvek, csecsebecsék helyezkedtek el. Üvegek, vázák, szárított virágok szépen bekeretezett képkeretben.
Az ablak melletti sarokban, egy íróasztal kapott helyet, azon pedig rengeteg kinyitott könyv hevert, megkezdett, avagy elolvasásra való levelek... papírosok és tintatartó, benne hosszú, kecses, így messziről megítélve sas- vagy héja toll.
Ott tartottam volna, hogy megkérdezem, szabad-e körülnézni a polcokon, mert a virágok érdekeltek.
De abban a pillanatban körülöttem minden elkezdett rohamosan nőni - szó szerint, nem csak érzékien megfogalmazva -, én pedig furcsa, kicsit fájdalmas érzést éreztem a szívemben.