Prológus

0.

A nevem Morgiana és a Sötét Kontinensről jöttem, vagyis onnét raboltak el és adtak rabszolgának. A népem testfelépítése erős, izmos. Kitűnő szaglásom és gyors, erős lábaim vannak, ezért gazdag urak vettek meg annó rabszolgának.
Elszökhettem volna. Öt éves voltam, amikor elraboltak, de már tisztában voltam a szabadság fogalmával, s a ketrecekbe zárva több sorstársammal együtt, nyomorult életkörülmények között utazva.. vágytam rá. Ki akartam szabadulni innen. Foggal, körömmel és a lábammal próbálkoztam. De akkoriban kicsi voltam, nem túl gyors, könnyű préda akár egy gyors ember, vagy egy lovas számára, azonnal elkaptak. Ahányszor elszöktem, mindannyiszor kegyetlenül megbüntettek, fokozatosan egyre durvábban, mondva; "legalább megtanulom mik is itt a szabályok". Az első utamat a rabszolga piacra sosem felejtem el. Akkor kaptam meg a fizikai sérüléseim többségét.
Miután megvettek-, egy úri család, Chiisan város parancsnokának famíliája adott rám a legtöbbet -
egy nagyobb ketrecbe tettek, dobtak minket, ahol nem voltunk olyan sokan, így teret engedett egy kis mozgásnak, ami újra felidézte nekem a szabadság ízét. Volt ott egy-két anyuka, kik gyermeküket védték, egy óriási és izmos, de szelíd tekintetű ember, meg pár férfi, akik elég jó fizikai passzban maradtak, még a hosszú és gyötrelmes idevezető út után is.. és persze jó pár nagy mutogatni valóval rendelkező, gyönyörű hölgyemény, akikre valószínűleg méltatlan és megalázó sors várt.
Mielőtt még elindultunk volna, Chiisan akkor parancsnoka mosolyogva odajött a ketrechez egy kis, talán velem egy idős fiúcska kezét fogva. Ránk mutatott, fürkészve nézte a kisfia arcát és megkérdezte :
- Melyiket szeretnéd? Ha akarod, az összest megkaphatod!
A fiú fekete hajú volt, díszes ruhájú és komor, fekete szemű tekintete volt. Végig nézett rajtunk, ugyanolyan lealacsonyítóan, mint ahogyan az apja beszélt rólunk. Legalábbis mintha közönséges állatok lettünk volna.
Legszívesebben jól a képébe üvöltöttem volna, felpofoztam, ütöttem, karmoltam volna, ha lett volna erőm. De már nem volt. Csak egy rongybaba voltam a ketrec sarkában, egy apró, sebekkel teli piszkos rongybaba. Rám nézett. Mivel én is őt néztem, találkozott a tekintetünk. - Azt szeretném, papus, a vörös hajút! - mutatott rám mutatóujjával. - És hadd jöjjön velem! Nem akarom, hogy netán elpusztuljon a haza vezető úton! - nézett fel könyörgő, édes arcot vágva. A "papus" persze rögtön beleegyezett, kisfia minden szavát lesve és kivonszoltatott. Nem szeretné, hogy netán elpusztuljak. Így mondta, szóról szóra.
Hosszú időkig akkor álltam lábra másodszor, akkor kellett szembesülnöm lábamat nyomó bilincsek zörgésével másodszor.
Így kerültem hát ahhoz a kisfiúhoz, akinél fizikai fenyítések mellett mást is szereztem, de egyáltalán nem jóra gondolok. Eleinte úgy tűnt, barátnak kellek neki. Csendben engedelmeskedtem, mert még a hangom nem tért vissza, nem is akaródzott. Sosem mosolyogtam, pedig ő minden mókába belerángatott. Teljesen úgy kezelt, mint egy kiskutyát. Etetett, itatott, játszott velem és elszállásolt. Viszont ő nem lenne túl jó kutya tartó. Akaratos, követelődző, szinte kibírhatatlan gyerek volt, aki mindent a sajátjának akart tudni, mindenhol nyerni akart és nem tűrte el, ha valami nem úgy történik, ahogy azt ő elképzeli.
Egy rossz tett, egy próba a szabadság megközelítése lévett.. Végzetes hibának számított. Újra és újra próbálkoztam, minden alkalomadtán, ő pedig újra és újra megbüntetett. Lelkileg. Szellemileg. Beszélt hozzám. Kínzott. - Maga végezte el mindezt rajtam. Nem volt esélyem tiltakozni. Itt szereztem a belső sérüléseket, amelyek elnyomták a szívemben a szabadság utáni sóvárgást, mint a lenyugvó nap fényét a sötét, de csillagos éj. Mentálisan környékezett meg, kiirtotta a szabadság, a menekülés, a szeretet érzését, helyébe a szabályok betartását, engedelmességet, hosszú távú hűséget ültetett. Elérte a célját, miszerint kénye-kedvére mozgathatja az ő bábúját. Engedelmeskedtem neki. Nem tehettem mást.
A láncok egész végig ott csüngtek a lábamon, napról napra lépésről lépésre emlékeztetve zörgésükkel arra, hogy én rabszolga vagyok-, meg ne próbáljak másra gondolni. Így hát, nem is tettem.
Sok-sok évig ment ez. Addigra már vakon hallgattam a parancsszóra, készségesen ugrottam, végre hajtottam amit rám bíztak.
A sorsdöntő pillanat talán akkor volt, mikor egy nap kiküldtek a piacra ebédre való gyümölcsért. Almát kellett vegyek, egy jókora kosárral. A nők közül csak én voltam elég erős, hogy elbírjam.
Haza felé tartottam a rakománnyal, kicsit elkalandoztak a gondolataim. Hajlamos voltam ilyesmire, ha nem "otthon" voltam a Parancsnok mellett, ki sugározta az erőszakot, - minden egyes alkalommal, mikor szemébe néztem véletlenül, felidézte azokat a dolgokat, amiket velem művelt. És amiket akar, ha újjabb rossz lépést merészelek tenni.
Megengedtem magamnak, hogy a homályos, mégis édes érzéseket felidéző hazámra, a Sötét Kontinensre gondoljak. Az ott élő, talán családomra, vagy népemre. Nincsenek emlékeim a szüleimről, vagy több hozzám hasonló fanalisiről.. Itt ebben a városban még egyel sem találkoztam.
Ha emberek közé mentem, akár a piacra, vagy akár egy megbeszélésre a parancsnokot követve, mindig iszonyúan szégyelltem magam. Lenéztek a láncom miatt, ezért igyekeztem azokat elrejteni, hangtalanul lépdelni velük. Láthatatlanul elvegyülni, ez volt a célom.
Az elmerengésem, vagy a hangtalan lépésekre figyelésem miatt-, nem tudom a kettő közül melyik - de összeütköztem egy fiatal férfival, így elejtve a kosaramat és az egyensúlyomat is.
Bilincseim a bokámon most jól láthatóan csillogtak a nap fényében. Az almákat elnézve, melyek most a poros földön hevertek, grimaszoltam egyet a férfira, ki nekem jött. Különös, világos barna, majdnem szőkének mondható hajszíne volt, ami nagyon kitűnt az itteni fekete- és barna hajak között. Szokásos ruházata, mely egy bő, fehér nadrágból, egy övvel karcsúsított fakó, ezer évesnek tűnő rövid ujjúból és hozzá egy nagyon hosszú, bokájáig érő vékony fehér kabátból állt, amit könyökéig feltűrt. Mindkét fülében arany fülbevaló, övében zsebkés, nyakán pedig egy piros kötél volt talán egyedi benne. - E-elnézést! - dadogta zavartan.
Ekkor vettem észre a társát, aki egy derékig érő fekete hajfonatú fehér turbános kisfiú volt, kék mellénykével és bő, fehér nadrággal. Nyakában egy furulya lógott.
- Várjon, segí.. - nyúlt volna a szőke egy almáért, de én gyorsabb voltam. Mindet felkapkodtam és már állt is a fejemen a nagy kosár.
Biccentettem, majd lejjebb húzogattam a szakadtas és régi ruhácskámat, hogy a láncaimat leplezzem. Az árú nem szenvedett túl nagy kárt, csak kicsit koszos lett.
Tovább szándékoztam menni, bár nehezen nyertem vissza az egyensúlyom a bilincsek miatt. A kisfiú kék szemei a bilincseimet vizsgálgatták még akkor is, amikor már messzebb jártam. Valamit sutyorogtak a szőkével, és hirtelen utánam szaladt.
- Kisasszony, nehéz lehet így járnia.. - vette le a nyakából a furulyát és valamilyen módon tüzet, vagy nem tudom mit idézett belőle, amivel egyszerűen széttörte a láncokat. Mindenki meglepetten nézett. A szőkeség is, a körülöttünk lézengő emberek is, és én is.
Az emberek sugdolóztak, mutogattak a fiúra, én pedig csillogó szemekkel bámultam hol a széttört láncokra, hol a fiú kezében lévő hangszerre. Szabad vagyok. Elfuthatnék. szélsebesen elfuthatnék, nem gátolnak a bilincsek többé. - Tessék, Onee-chan! ( = Nővérkém) Most már nem kell szégyellned és könnyebben járhatsz! - mosolygott rám a kisfiú. A szőke ekkor észbe kapott és tágra nyílt szemekkel a fiú mellett termett.
- Mit képzelsz?! - fogta meg a vállait - Baj van.. - nézett körbe aggódóan. Egyre nagyobb lett a tömeg körülöttünk és várhatóan előbb-utóbb a katonákat is ide vonzza ez.
- Mégis miért? - pislogott nagyokat a fiú. Mint aki semmit nem ért. Talán így is van?
- M-mert.. - Elhallgatott. A szemembe nézett, mely még mindig csillogott a boldogságtól és a meglepődöttségtől. Tudtam, mit akart mondani. Azt is, hogy miért nem mondta ki előttem.
A földön egy óriási árnyék vetült az almákra. Felnéztem az árnyék gazdájára és elszörnyülködtem. Budel-sama, a kövér felügyelő, ki kegyetlenségéről hírhedt. Ezt a saját bőrömön is megtapasztalhattam.
- Nem szép dolog ellopni egy rabszolgát. - szólalt meg fenn-héjas hangján - Megcsonkítanak.. talán halál is vár reád. - lépett a szőke felé - És akkor ki fogja visszafizetni a tartozásodat?!
- M-miről beszél, nagyuram? - Egy másik hangját vette elő, valami megalázkodó, hízelgő hangot. - Mi csak két átlagos srác vagyunk.. hogy is törhetnénk el egy bilincset?
- Persze-persze. - hagyta rá, de egyáltalán nem hitt a szőke szavában. - Viszont.. - rám nézett, közelített felém, én pedig még mindig csak ültem a földön és nem tettem semmit. Nem szaladtam el, nem használtam ki a szabadság felé vezető út kapujának kinyílását. Féltem. Féltem a büntetéstől, ha netán a Parancsnok elkapna. - A rabszolgámmá teszlek! Mint ezt, ni! - markolta meg a hajamat és úgy emelt fel, mint a nyulakat a fülüknél. Fájt, de egy hangot sem adtam ki. Ledobott a földre. - Nehéz ám a rabszolga élet! Ha úgy tetszik ezt teszem.. - rúgott belém - Vagy ezt. - még egy rúgás. - Meg se mukkanhatsz! - végül leköpött.
Nem láttam a szőke arckifejezését, mert akkor már összeszorított szemekkel vártam a további sorsomat lent, a porban. A kisfiú szólt először.
- Hagyja ezt abba, bácsi.
- Hogy merészeled.. Mit mondtál kölyök?! - kiáltott fel a dagadt - Azt akarod, hogy hívjam az őröket?
- Mindent, csak azt ne, Budel-sama! - könyörgött a megalázkodó hangján a szőke fiú. De késő volt, már a kések hangját hallottam.
- Akár meg is ölhetnélek most azonnal titeket! - kiáltott.
A fiú belefújt furulyájába én pedig felkönyököltem, épp elkaptam, amint egy, vagyis két hatalmas kék kéz jön elő a nyílásán. Minden itt lévő szeme kitágult és úgy is maradt.















A következő események olyan gyorsak voltak, hogy nem is láttam, mi történik. A testőrök már a földön voltak és a kéz Budel-sama felé lendült, majd alig pár milliméterre a feje fölött hatalmasat tapsolt,- még a föld is belezendült. Mikor abbamaradt a szél, a dagadék főúr mint a nádszál elájult félelmében.
Továbbra is meglepetten néztem a kezeket, mint mindenki más. Varázslat. Mágia.
A kis fiú elvette a száját a furulyától és mosolyogva pacsit adott a nagy kéz egyik ujjának. A kezeket felém fordulva elöntötte a pír, gyorsan visszahúzódott inkább a helyére.
- Mint mindig, most is szégyenlős vagy, Uugo-kun!
A tömeg, mindenki a fiút és a furulyáját nézte csodálkozva, hatalmas meglepődéssel. Sajnos e nagy tömeg ide csődítette az őröket is. - Mi folyik ott? - kiáltoztak, utat törve az embereken át.
- Meneküljünk! - ragadta meg a szőke a kisfiú mellényét. Elszaladtak, elvegyültek a tömegben. Jó két másodpercig utánuk néztem, majd felszökkentem és elfutottam. Nem tudtam, hova, vagy miért.. Csak rohantam, élveztem azt, hogy nem kell oly bénán járnom továbbra is.
Itt kezdődött el minden. Ettől a pillanattól.. jelentéktelen kis életem változása lavinaként megindult.